Barátság

Mikor kinézek az ablakon,

S a csendes forgalmat hallgatom,

A szívem fájva dobog fel,

Lelkemnek új életerő kell.

Még látom, hogy esett a hó,

De vele már leesett minden jó!

Remélem, nem esik többet,

Így remélem én is, kapok valami szebbet.

Szebb érzést, mint a fájdalom,

Ami valami kegyesebb ártalom.

Ami nem fáj ennyire,

Talán ennél valami jobb is lehetne.

De tudom, a sors úgy sem segít,

Hisz az egy személy, aki engem így fenyít.

Azt hiszi, hogy annyira jó,

Bár erre még nincs is szó!

Elveszi tőlem mindenem,

A barátságot, az életet, ami kell nekem.

De milyen egy barát az,

Aki ilyen gaz cselszövésre ad választ?

Most már egyre jobban érzem,

Hogy hiába is kérdem:

Létezik-e igaz barát?

Ki ledönti a hazugság vastag falát?

Létezik-e olyan ember?

Ki a baj ellen hátat fordítani nem mer?

Ki szembenéz magával az éggel,

S megvédi barátját minden reményével?

Oh, bár lenne csak egy olyan,

Ki ha baj vagy, sebes folyam,

Aki letarolja a rosszat,

S vígasztal, ha baj van naphosszat.

Ahogy kitekintettem az ablakon,

S a forgalmat hallgatom,

Feltámad bennem ezer gondolat,

Mely egyre jobban szorongat.

Hisz ha nincs barát ki támaszt, ad,

S cserébe csak kedves mosolyt fogadhat,

Nincs olyan ember, ki ne várna többet,

Mint egy mosoly, vagy annál kevesebbet.

Most már belátom végre,

Hogy hiába is nézek az égre,

Nem találom meg boldogságom,

S talán soha e világon: a barátságom.