Téli délután 

Hazafelé, mikor esett a hó,

Mikor didergett minden jó,

Mikor az égre felnéztem,

Szomorú szívem éreztem.

Az arcomba csapott a hideg,

Egyúttal szívem is oly rideg,

Sírnék, de értelme mi lenne?

Fázós arcomra meleg könny csepegne.

Nem értem, hogy mi velem a baj,

Furcsa lennék? Mindenki hátán csak nyűgös baj?

Mért kell engem bántani?

Vagy mindenkinek csak szánni.

Hiába mondanám: Hagyj, te nyűgös árny,

Ő csak nevetne, s kiabálná: Kár!

Nevetése beleivódna a lelkembe,

S a bánat bennem felkelne.

Miért veszi el azt, ami az enyém?

Mért kell neki minden kis fény?

Mért veszi el tőlem mindenem?

A szívem, a lelkem, az életem?

Bár ő lehet, hogy nem érzi,

Még a másik csak szomorúan kérdi:

Miért bántasz? Miért okozol kárt?

Csak nevetett, s nekem már minden fájt.

A nevetés, a beszéd, a jó, s a szép,

Bár ne lenne ez más az egész, mint egy kép.

Bár ne lenne ennyi szenvedés a világban,

Bár ne lenne rossz barát, vallom szilárdan.

Végül, mikor feltekintek az égre,

A hó már elállt, végre,

Látom, hogy kéklik az ég,

Azt gondolom, milyen csodaszép.

Elfelejtem minden bajom pár percre,

S kegyesen tekintek a szép égre,

Szép e világ, már belátom,

Habár még így sincs egy igaz barátom!