Ifjú szerelem

Két szív szólalt meg aznap délután,

Mikor lelkünkön végigsöpört egy hurrikán,

Két szív fogta akkor egymás szerelmét,

Hát milyen más lehetne a szerelem ifjúként?

Égető, s elsöprő, feltámadó, s letámadó,

Olyanok ezek melyek kézzel nem foghatók,

Az ifjúi szív szerelme mely folyton háborgó,

Az élet kicsiny értelme mely átható.

A fiataloknak csak ezek fontosan,

Hogy a kapcsolatok legyenek kalandosak,

Ne legyenek benne mélyebb pontok,

De hát ilyen gondolkodással, ifjak még sírni fogtok!

Nem látjátok értelmét semminek,

Hát mégis, hogy láthatnátok a szerelemnek?

Nektek minden csak móka, s kacagás,

Szörnyű tettes fogadás.

Két szív szólalt fel erre dühöngve:

„Gaz árulás ez!”- kiabálják zavartan nevetve.

Pedig poén nem volt túl sok benne!

Inkább az egészet csak a zavar keltette.

„Ne mondj ilyet ránk, te gaz!

Hogy mi nem szeretünk? Ez nem igaz!”

Kezdé el újra a két kicsi szív,

Mint aki élet-halál harcot vív.

„Mi talán ifjúak vagyunk,

De sokkal többet ér az ifjú szavunk!

Lehet hogy rágalmazásaid igazak mind,

De mért éljünk a rosszban, odakint?”

„Egymásban rátalálunk a békére,

S arra a rengeteg jóra, s szépre,

Mit a világ meg nem adna nekünk,

Kérünk hát, ne bántsd szerelmünk!”

Két kicsi szív élt boldogan újra,

Mert nem zavarta senki őket, csak egy szóra.

Szép. Mondá a rágalmazó,

S már érti mért fontos két ifjúi szó.