20. fejezet- Tűz, halál, tanács, kétségbeesés

A bál utáni napok boldogan teltek. Michael itt volt, kiköltözött a panzióból. Annyira jól éreztem magam, hogy az leírhatatlan. Csak egy valamiért fájt a szívem: hogy haza kell mennem, és viszlát, lovak, hegyek, barátok! Vágytam már haza, de Chris, Emily és Kathy nagyon hiányoznának! De Michael még jobban! A szívem hazahúz, de a lelkem itt akar maradi, távol mindenféle dologtól. Ahogy visszaemlékszem, az elmúl hetekre, hogy mennyi minden történt! És még csak november van! Mi lesz ezután?! Rengeteget gondolkoztam ezeken, gyakran az istállóban lévő szénapadláson kerestem magamnak nyugalmat. Nem tudtam, mi tévő legyek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Michael itt van mellettem a szénapadláson.

- Min gondolkozol ennyire?

- Á, semmin! De mióta tudod, hogy nekem ez a búvóhelyem?

- Nézd, itt lakok már vagy 3 napja, és csak tán feltűnt nekem, hogy eltünedezel… hát meglestelek. De ha nem akarod, hogy itt legyek, akkor lemegyek!

- Ne, ne! Maradj itt! Tudod, nyomja valami a szívem… nem tudom, hogy hazamenjek-e, mert annyi minden történt! Itt mindent újrakezdhetnék! Félek visszamenni az iskolába, tartok az emberek reakcióitól! Nekem nem kell, hogy én legyek az a nagyon furcsa lány, aki elmenekült mindenki elől, azután visszajött! Nem akarom elhagyni ezt a környezetet, de úgy vágyom már haza! Az erkélyemre, a parkra, a családomra! Mit tegyek most?

- Tudod, én szeretném a legjobban azt, ha hazajönnél, de ha te itt érzed magad boldognak! Nekem az a legfontosabb, hogy boldog legyél!

- Jaj, te butus! Én ott vagyok boldog, ahol te vagy, és nem másutt!- megcsókoltam és ő megölelt.

Hiába az új élet reménye, nekem oda vissza kell mennem! Nem tehetek mást.

A napok gyorsan teltek, és a végén már elmúlt két hét. Michael bejelentette, hogy neki 3 napon belül vissza kell utaznia. Nem nagyon akartam visszamenni, de tudtam, hogy vele kell mennem. Tehát bejelentettem,hogy én is hazamegyek. Hát a nagynénémék kicsit elszomorodtak, mert az utóbbi hetekben én voltam a „második lányuk”. Hiányozni fognak majd ők, Emily, a lovak és úgy az egész város. Persze lovagolni otthon is tudok… de itt annyira más! Nem vágyódóm oda, pedig minden oda köt. A család, a szerelem. Ez a minden. Mi más lenne… a barátok? Jó talán ők is, de barátok ide is kötnek!

Tehát csak teltek és múltak a napok. Elbúcsúztam mindentől és mindenkitől. Az itt töltött utolsó éjszakán, nem aludtam, hanem kint voltam az istállóban, Lucky-val és a többi paripával. Tehát, felmentem a szénapadlásra, felvittem egy zseblámpát, egy könyvet és egy takarót. Sokáig olvasgattam, le-fel mászkálgattam és időről-időre odamentem a lovakhoz is. Nem tudom hány óra lehetett, de lefekvéshez készülődtem, amikor észrevettem Michaelt.

- Na, ön meg mit keres itt?- kérdeztem széles vigyorral.

- Jöttem aludni! Mert hát ugyebár egy hölgy ne aludjon idekint. Főleg ne egyedül.

- Jó hát ebben az esetben itt maradhat!- elnevettük magunkat.

Tényleg itt aludt. Igazából nem ez volt az utolsó esténk itt, hanem csak az utolsó teljes esténk. És ez volt mindközül a legeslegjobb. Kár, hogy itt kell mindent hagynom!

- Michael, én nem leszek képes visszarázódni, egyszerűen nem fog menni!- szólaltam meg kis idő múlva, amikor már aludni készültünk. Szavaim kétségbeesettnek hangzottak. Michael összeráncolta a homlokát.

- Jaj, Tina ne kezd ezt már megint! Már megbeszéltük nem? Sikerülni fog, hidd el! Már mindenki haza vár! Hisz oda köt minden, a család, az otthon!

- Otthon? Nekem ez is az otthonom! Jó, hiányoznak már anyuék, de nem tudom…egyszerűen csak…össze vagyok zavarodva!- kis szünet- Most kérlek, menj el! Gondolkodni szeretnék! Ne haragudj!

- Jó, ha te ezt szeretnéd!- szomorúan leballagott, és én egyedül maradtam. Gondolkodtam, és csak gondolkodtam, majd elnyomott az álom. Néhány óra múlva fölébredtem, mert úgy éreztem, hogy valami ég. A széna égett és teljesen pánikba estem. lerohantam és rögtön a lovak jutottak eszembe. Szegények nagyon meg voltak rémülve! Alig láttam valamit, mert a füst már beborított mindent. Kiszabadítottam és kivittem egyesével Villámot, Csillagot, Herceget és Lucky-t. Berohantam a házba és felkeltettem a többieket. Mindenki rohant kifelé. Megdermedtem, mikor eszembe jutott Dante. Hát persze, ő egy hátsó boxban kapott helyet! Vissza kellett mennem érte. A többiek tudta nélkül berohantam az égő épületbe. Odabent már minden égett és recsegtek-ropogtak a gerendák. Épp Dante boxához értem mikor leszakadt egy égő gerenda-darab. Pont előttem! Már ott voltam Dante-nál, de kiszabadítani nem tudtam. Volt még egy kis vize, tehát azt ráöntöttem, így valamennyire csökkentettem a tűz parázsló hatását a sörényénél. Mért is nem a tűzre öntöttem? Mert arra már túlzottan kevés lett volna. A füst egyre fojtóbb lett és alig kaptam levegőt. Egy kis vizes ruhadarabot tettem a szám elé, de nem nagyon használt. Próbáltam valahogy kiszabadulni, de a sok belélegzett füsttől elájultam.

„Újra ott voltam, a tűzben. Éreztem a a füstöt, és a tűz forróságát. Menekülni próbáltam, de egyszerűen megdermedtem. Majd újból láttam magamat, de már a testemen kívül voltam, és úgy figyeltem az eseményeket. Dante kétségbeesetten nyihog, én pedig a hátán ülök, eszméletlenül. Valaki hangját hallom. Nem értem, hogy mit mond, azt se, hogy ki az. Válaszolni akarok, de nem tudok. Segítséget akarok kérni, de nem hall senki. A tűz egyre jobban eláraszt mindent, Dante kétségbeesettebb, mint valaha. Újra hallom a hangot, de most, valahonnan máshonnan jön.

És hirtelen egy teremben állok. Valaki szól, de nincs ott senki. Beszél hozzám, de én még mindig mással vagyok elfoglalva. Majd figyelni kezdek a hangra, amely épp hozzám szól. Megértem végül, hogy mit mond:

- Christyna! Te nemes, ám buta lélek vagy.( azt gondoltam, hogy már is korholást kapok az ismeretlen hangtól) Nemes, mert képes vagy feláldozni az életed bárkiért, buta, mert nem fogod fel az élet igazi értelmét. Buta, mert hátat fordítasz a gondoknak, menekülsz előlük. Ne élj így! Ne tarts fenn két világot magad körül! Élj egyben, de hogy melyikben, azt te döntsd el! Tégy bölcs döntést, légy szigorú magadhoz, ne befolyásoljon senki és semmi! Változtass az életeden! Ne légy pazarló, öntelt, hanem légy önfeláldozó, pozitív és minden iránt lelkes! Légy mindig boldog és építsd fel az életed, ne hagyd mindig romokban heverni! Most pedig menj, mert menned kell vissza!

- De várj! Ne hagyj rám minden döntést!

- Légy jó Tina! Fogadd meg a tanácsokat!

- Ne! Ne menj még el! Ki vagy te? Várj! Hogy jutok haza?

Hirtelen újra láttam magam, de már nem az égő istállóban, hanem a kórházban. Mindenütt emberek rohangálnak, én pedig még mindig eszméletlenül fekszem. Hirtelen leáll a szívem, úgy érzem, mintha egy kést döfnének belém. Újraélesztenek. Semmi. Megint. Semmi. Harmadszorra is. A szívem újra verni kezd. Nem értek semmit, hogy mért kell kívülről néznem a testem. Ott fekszem, tehetetlenül, tétlenül, de még is itt vagyok. Újra eltűnik a kép, majd már látom a családom is. Mind mellettem vannak. A nővérem, a húgom, a bátyám, anyukám és apukám is. Anyu sír, Holly önti belé a lelket, még Mark Suzie-t nyugtatgatja. Apu pedig, ő próbál erősnek mutatkozni. Bejön egy nővér, ellenőriz pár dolgot. Anya hozzá szól:

- Hall minket?

- Nem tudjuk biztosan, de az sokat segít, hogy a kómás beteghez beszélnek.

Hogy mi? Már végképp nem értek semmit? Hogy lehetnék kómás, amikor én itt vagyok?

Újabb kép villan fel. Ezúttal Emily, Kathy és Chris áll az ágyam mellett. Beszélnek hozzám.

Chris: Ó, Tina! Annyira sajnálom! Nem volt szép az, amit veled tettem, nekem kellene itt feküdnöm.

Kathy: Sajnálom, és bárcsak jóvátehetném! Ébredj fel, kérlek, ébredj fel!

Emily: Hős vagy! Egy igazi hős! És egy nagyon jó barátnő! Ébredj fel, ébredj fel!

Újabb kép jelenik meg. Lilly és Mary vannak az ágyam mellett. Beszélnek valamit, de makacsul meg sem hallgatom őket. Egy két mondatot, azonban meghallok.

Lilly: Tina? Mi lett veled? Elmenekülsz ide, és ez lesz a vége?

Mary: Sajnálom, hogy nem kerestelek, de a hiúság, és a büszkeség…á úgy sem halod, de csak is a mi hibánk, hogy most itt vagy, pedig nem kellene!

Lilly: Lehet, hogy nem hallod, de otthon minden szürkébb mióta elmentél, várunk haza!

Remek, ez mind szép és jó, de hol van Michael, ő nem látogatna meg?

Újabb kép élesedik ki, a rengeteg elhalványult emlék közül.

Oh! Végre itt van! De várjunk! A keze be van kötve, és az arcán is van pár ronda sérülés. Odamegy az ágyamhoz, amin az eszméletlen testem fekszik és megfogja a kezem.

Szomorú, már szinte sír. És keserves, akadozó hangon beszélni kezd.

- Sajnálok mindent! Mindent, amivel megbántottalak, most és régebben! Ha én nem vagyok nem kellett volna elmenekülnöd, és most nem itt feküdnél, mozdulatlanul, akár egy halott. De tudom, hogy felébredsz, és újra együtt leszünk! Tudom, hogy igazán szeretsz, és én is téged!

A szerelem pedig legyőz mindent. Szeretlek! Ébredj fel kicsim, ébredj fel!

Jó, felébrednék végre, ha feltudnék! A hang azt mondta, hogy vissza kell jönnöm. Hát itt vagyok! Vissza akarok menni, és megmondani mindenkinek, hogy szeretem őket! Vissza akarok jutni!”