15. fejezet- Otthon

Mi? Alig tudom elhinni, hogy még én mindig unalmas voltam a mi kis városunkban, itt a legmenőbb csajok közé tartozom! Jó, hát ezért köszönet jár Emily-nek és Kathy-nek, mert ők a menők, én csak egy ide csöppent esőcsepp vagyok. Tulajdonképpen a menőség három nagyon jó dologgal jár:

- az ebédlőben, tied a legjobb hely

- minden pasi beléd van bolondulva

- mindenütt tisztelet övez, senki nem köt beléd

Nálam, ez a másik suliban sosem volt így! Jó, ott sem voltam annyira unalmas, mint írom. Akár menő is lehettem volna, de nem kértem belőle. De miket hagytam ki! De mi is történ amióta megtudtam, hogy Kathy-ék menők?

Szóval ott ültem a megdöbbenéstől. Majd feleszméltem arra, hogy a tanár kihív.

- Mutatkozz be, kérlek- szólt Mrs. Haly. El kellett mondanom, először is a nevemet meg az életkorom, meg, hogy melyik iskolából jöttem, meg melyik városból, mit szeretek a szabadidőmben csinálni…. Olyan kínos volt. Mintha az oviban lettünk volna. Amit láttam, ez csak számomra volt ciki, a többiek még nevetni se nevettek, amikor azt mondtam, hogy a szabadidőmben olvasok és lovagolok. Mintha egy fordított világba „esett volna az én esőcseppem”

Hiába voltam én a legmenőbb csajok egyike, és hiába voltam boldog, valami még is hiányzott. Mégpedig annak a valaminek neve is van; Michael. Hiába szép meg jó minden, ha nincs itt egy szerető szív.

Az egész nap a bemutatkozással telt, de a közérzetem mit sem változott. Az ebédnél ott ültünk a legjobb helyen. Nem éreztem magam odaillőnek. Meg sem szólaltam, csak néha-néha válaszoltam erre-arra. Végül eljött a délután és Emily megmutatta nekem a városukat. Kathy nem jött. Gyönyörű városuk volt. Elvitt a plázába, ahol összevásároltam néhány csinos ruhát. Egyszer azonban Emily megállt valakivel beszélgetni, én meg elmentem egy boltba, de nem találtam vissza. Teljesen kétségbe estem. A bolt, ahol voltam az egy ajándékbolt volt. Mindenféle vicik-vacak holmi és giccses kerámiák voltak. Össze-vissza forgolódtam, majd véletlen neki mentem egy srácnak. A fiú iszonyú helyes volt, akár egy filmbe illő pillanat lehetett az, amikor megfordult és megkérdezte:

- Mit keresel? Á, te vagy az új lány. Szia! Én Christopher vagyok, de mindenkinek csak Chris.

- Oh szia! Én Christina vagyok, Tina. Jaj, annyira buta vagyok, mint egy három éves aki nem találja az anyját. Igazából eltévedtem, Emily-vel jöttem ide, aki a barátnőm. Segítenél?

Kérdőn néztem rá, ő meg kinevetett. Komolyan, nevetett, de nem gúnyosan. Tulajdonképpen a végén én is csak nevetni tudtam. Mondta, hogy kivezet. Én azonban még szét akartam nézni, ezért így is tettem. Szebbnél szebb dolgot láttam, így gyorsan eltelt az idő. A végén csak arra eszméltünk fel Chris-szel, miközben éppen egy giccses dísztárgyat elemeztünk, hogy valaki megbök hátulról. Emily volt.

- Jaj, Tina! Már mindenütt kerestelek. Ja, szia Chris, gondolom már megismerted Tinát!

- Oh, naná! Na sziasztok, nekem mennem kell!

Búcsút vett tőlünk, majd Emily a fülembe súgta:

- Talán hamarabb elfelejted Michaelt, mit bárki gondolná?- Kacsintott. És talán igaza van. Majd meglátjuk.

Este, mikor már újra a házban voltunk, egy üzenet várt a telefonomon, amit véletlenül otthon hagytam. Az sms feladója nem más, mint Michael. Gondoltam megnézem, mert titkon még reméltem, hogy szerethet. Az sms-ben a következő állt:

„Hol vagy Tina? Hiányzol!”

Ezt meg mire véljem? Nem hiányzok neki úgy sem. Meg mért ne tudná, hol vagyok?

Ó, de ez csak egy képzelgés! Reggel, mikor felébredtem, az sms ott volt kinyitatlanul. Ez mind csak álom volt, hogy hiányzok neki, kis sem nyitottam, inkább töröltem.

Még mindig köhögök, elég csúnyán, de már nem vagyok annyira beteg.

Reggel úgy tettem, mint tegnap: felöltöztem, reggeliztem, majd kimentem az istállóba. Ma is az volt a feladatom, hogy Lucky-t lovagoljam, de most a ló rosszabb volt, mint bármikor máskor. Nem akarta azt csinálni amit mondtam neki. 15 perc, szenvedés után, amit vágtázva tettünk meg, bevezettem, lecsutakoltam, leszerszámoztam, majd mentem be a házba átöltözni.

Végül ugyan úgy fél 8 fele jött a busz. Emily rögtön elpletykázta Kathy-nek Chris-t, mire ő leszidott, hogy mért nem mondtam el neki semmit.

- Nem tartottam fontosnak!

- De fontos! Christopher nem a legmenőbb srác, de nagyon aranyos, szóval készülj a péntek estére!

- Mi lesz Pénteken?

- Majd meglátod!- mondta kajla vigyorral.

Péntek? Csak nem arra gondol, hogy én meg ő? Nem hiszem.

Az út további részében Emily arról faggatott, hogy mit érzek Chris iránt. Mit mondhatnék: semmit. Jó vonz hozzá valami, de annyira sok dolog azért nem. Jó, talán még is, de ez csak rajongás az új szerelem iránt. Jaj, mit tudnék én most tenni? Talán elfogadom, hogy még másfél hétig lehetek boldog.

A nap az iskolában egész jól telt. Chris meg én sokat beszélgettünk, és már csak ránk vár a péntek este, ugyan is elhívott mozizni. Suzanne nénit majd elintézi Kathy. Olyan boldog vagyok! Kezdek beleszeretni Chris-be, aki annyira kedves és megértő!

Még a szerda délutánon elmentünk Kathy-vel és Emily-vel vásárolni, nem mintha eddig sem lett volna elég ruhám, de ők valami újat akartak és nem a szép, de unalmas fazont. Szoknyák, ruhák, felsők és nadrágok tömkelegét próbáltam fel, de valahogy egyik sem volt teljesen én. Végül az egyik boltban találtam egy fehér nadrágot, amin kövekkel kirakott pillangók voltak, de nem giccsesen elhelyezve és találtam egy felsőt, ami elég hosszú volt, fehér és kis köves, akár a nadrágom, de a kövekből nem lehetett kinézni semmit. Ez már tetszett, és csinos is volt, a lányoknak viszont nem nagyon tetszett, de leintettem őket, hogy én ezt akkor is megveszem. Beleegyeztek, de csak azzal a feltétellel, hogy választhatnak nekem ruhát, amit holnap fel is fogok venni. Beleegyeztem, és nem is döntöttem rosszul. Egész jó ruhákat választottak ki nekem. Egy nadrágot, ami testhez simuló, egy fűzős jellegű narancssárga felsőt és egy fekete bolerót. A cipőkről ne is beszélve! A péntek esti ruhámhoz egy fehér magas sarkút, amin szintén kövecskék voltak, a holnapi ruhámhoz pedig egy fekete-narancs topánkát.

- El fognak ájulni tőled!- mondta Kathy hazafelé a buszon. Tényleg ha a kezemben lévő szatyrokra pillantottam elfogott a bizsergés.

- Amúgy, tudod - folytatta Kathy – pont akkor lesz a téli bál, amikor te elmész. Talán ha meghívna téged, itt maradhatnál nálunk még 1 hetet.

- Áááá, tudod mennyire maradnék itt, hátrahagyva a problémáimat? Sőt, itt is akarok maradni, de ez nem könnyű nekem. Engem mondjuk, nem köt oda semmi csak a család. Viszont a szüleimet odaköti a munka és a barátok is. Úgy itt maradnék, akár örökre is! Itt annyira szép minden és itt érzem magam szabadnak. Viszont anyukád és az én szüleim sem engednék, hogy itt maradjak és itt legyek gimnazista. Hiányoznának a családtagok és az erkélyem kilátása, a park, de más nem. A barátaim otthagytak, a sulit gyűlölöm. Itt van nekem a helyem, már érzem.

- Oh Tina! Anyukámmal ne törődj, tőle itt is maradhatsz, őt az nem zavarja. De ne dönts elhamarkodottan! Itt van még ez a két hét… majd meglátjuk mi lesz.

Mire a farmra értünk eldöntöttem mit akarok: otthagyni mindent és ide költözni. Az annyira jó lenne! Minden nap lovagolni és suhanni a széllel, majd iskolába menni és ott találkozni Chris-szel, vagy Emily-vel.

Úgy gondoltam, hogy holnap felhívom a szüleimet, de ők hamarabb felhívtak.

- Szia kicsim! Hogy vagy? Hogy érzed magad? Nincs semmi gond? Mondj már valamit!

- Szia anya! Köszönöm jól vagyok. Tudod….szeretnék beszélni veled. Nagy gond lenne… vagy is… nem tudom, hogy elmondani….de annyira jó nekem itt! Nem akarok innen elmenni többé… vagy is…. nem szeretnék visszamenni…még nem! Szeretném, ha itt maradhatnék karácsonyig… azután persze hazamennék…de hidd el anya….nekem itt a helyem!

- Jó, Tina… maradj ameddig akarsz, de gondold meg jól! Bármikor haza jöhetsz, de karácsonykor feltétlenül! Elhiszem, hogy mennyi megrázkódtatás ért…pihend is ki magad, de nem hagyhatod csak úgy félbe az eddigi életed! Nem teheted, hogy itt hagyod az eddigi életed és újat, kezdesz!

- Jaj anya, hidd el, nem akarok új életet, csak nyugalmat!

- Jó ezt én megértem!- mondta ellágyuló hangon - De nagyon hiányzol már.

- Oh, ti is nekem! Mindennél jobban…és olyan jó lenne…ha ideköltöznénk!

- Tina! Tudod, hogy azt nem lehet! Minket minden ideköt. Ehhez a városhoz, az élethez. Nem vagyunk már fiatalok, hogy új környezetbe rendezkedjünk egyik pillanatból a másikba! Na, jó. - mondta egy rövid szünet után- Egyszer úgy is, elmennél. A te döntésed, hogy már holnap, vagy még vársz vele. Jól gondold meg, mindenesetre decemberig áthelyeztetlek az ottani gimnáziumba, ha te is akarod.

- Igen! Mindennél jobban akarom! Szeretlek! Nagyon szeretlek!

- Na jó én megyek kicsim, jó éjt! Vigyázz magadra! Nagyon hiányozni fogsz decemberig!

- Szia anyu! Én is szeretlek és ti is nagyon fogtok hiányozni! Sok puszi! Szia!

- Szia!

Szóval maradhatok. De mi van, ha igaza van anyukámnak? Mi van, ha tényleg rosszul döntök? Oh… miért is gondolkozok én ezen? Inkább szólok Kathy-nek!

Kathy rettentően örült, Suzanne néninek sem volt ellenvetése. Este órákig bámultam azt a ruhát, amit holnap veszek fel. Egyszerűen gyönyörű volt és nagyon eltért az eddigi öltözködésemtől. A végén már Kathy állított le, hogy az a ruha ott lesz holnap is és, hogy ne aggódjak már annyira. Végül jó későn, 11-kor sikerült elaludnom, addig csak az eddigi életem kavargott a fejembe. És mint tudjuk, az nem két perces visszaemlékezés.